Biztosan számodra sem hat a mindent elsöprő újdonság erejével az a gondolat, hogy „nem vagyunk egyformák”.

Az ember, mióta felfedezte, hogy ő ember, és a faj minden egyede individuális lény – ez már akkor megtörtént, amikor a „faj” gondolat még fel sem bukkant –, azóta érdekli az is, hogy vajon mi okozza a különbözőségünket, és mi tudja ezt a jelenséget befolyásolni?

Anélkül, hogy túlságosan hosszúra akarnánk nyújtani a sztorit, nézzük most csak a lényeget!

– A személyiségünk meghatározói mindenekelőtt a gének, és ezen keresztül a neurológiánk.

– Aztán ott van a kulturális és szocializációs hatás, ami egész életünk során formálni igyekszik bennünket – bátrabbak viszontformálásra is vállalkozhatnak, mint az írók, közéleti emberek, szakszervezetek vezetői és tagjai, civil szervezetek tagjai, vagy épp kisebb-nagyobb közösségek szószólói, a „született vezető” típusok, vagy a tanácsadók, trénerek.

– És ott van harmadikként minden, ami történik velünk, és ténylegesen, tényszerűen hat ránk.

Melyik a legfontosabb?

Alapvetően simán rámondhatnánk erre a kérdése válaszul azt, hogy „nyilván mindhárom ugyanolyan fontos.”

Erre a „minden fontos” elvre a pszichológia rengeteg kutatást áldozott az elmúlt évtizedekben – és többről is most derül ki, hogy hamis következtetésre jutottak, illetve maga a kísérlet sem felelt meg a tudományos igényeknek (Zimbardo börtönkísérletésről és a Milgram kísérletről derült ki az elmúlt években, hogy gyakorlatilag semmi nem úgy volt, ahogy előadták, és a végkövetkeztetések is teljesen rosszak… – köznyelven szólva: csalás az egész.)

A legújabb metaanalízisek – korábbi sok-sok kutatás adatainak összevetése, újraértelmezése, és pl. a statisztika helyett a big data módszerrel való analizálása – szerint a genetika a legmeghatározóbb, mert a kulturális hatások változhatnak (például egy másik szakszervezetbe való belépéssel, egy másik országba való költözéssel, másik vallásra való áttéréssel, az énképünk mégsem változik meg egyik pillanatról a másikra), mi magunk mégsem változunk olyan nagy léptékben és olyan jelentősen.

A genetikai adottságon sokan még mindig azt értik, hogy „mit örököltünk”, de a genetika ennél milliószor bonyolultabb.

A genetikai adottságon inkább azt kell érteni – nem lesz egyszerűbben felfogható, csak teljesen más szempontrendszer jön be a képbe –, hogy „vajon mit akarnak a génjeink?”

Teljesen mindegy, hogy mit örököltünk, milyen variációban és kitől. Az a lényeges, hogy egyesével az a kitudjahánymilliárd génünk az mit is akar?

Túlélni. Richard Dawkins Az önző gén című könyve semmi másról nem szól, csak erről a témakörről. De Dawkins több évtizede írta azt a könyvét, és azóta ezer szám próbálták megcáfolni a mondanivalóját, de nem sikerült.

Sőt, kifejlődött egy új pszichológiai ágazat: az evolúciós pszichológia. Ez azt takarja, hogy vajon a viselkedésünk, a szocializációnk, a hétköznapi és rendkívüli helyzetekre adott válaszaink miképp függnek össze a genetikai determinációval?

Az evolúciós pszichológia, érzésünk szerint inkább csak a jó kérdéseket akarja feltenni, mintsem mindenre valamiféle elvágólagos választ akarna adni, és ennyi tudománnyal a hátunk mögött szerintem ez igencsak jó hozzáállás. Ha megvannak a jó kérdések, akkor itt-ott fel fognak bukkanni a jó válaszok is, még úgy is, hogy arról nem mindenki fog pontosan tudni. De ha a kiindulás jó, akkor legalább jó úton vagyunk, ami óriási evolúciós előny, ha belegondolsz.

De mi is a személyiség???

A Wikipédia szerint „A személyiség egy széles körben elfogadott meghatározás szerint egy az egyénre jellemző viselkedési, gondolkodási és érzésminta, ami állandósultan és ezzel együtt egyedien jellemzi magát az egyént. Ez a meghatározás a William Stern (1871-1938. Személyiség és dolog.) állásponthoz köthető.” (Szócikk linkje>> https://hu.wikipedia.org/wiki/Szem%C3%A9lyis%C3%A9g)

Dawkins annak  idején nemcsak az önző gén fogalmával „dobott nagyot”, hanem azzal is, hogy behozott egy új fogalmat az emberiség történetébe, mégpedig a MÉM-et.

Örök kérdés az emberben, hogy amit élete során tanul meg, sajátít el, tesz a magáévá, vagy él meg, azt hogyan tudja továbbörökíteni az utódaiba?

A válasz a genetika tudománya szerint az, hogy sehogy.

A hímivarsejtek nem tanulnak.

A peték a női ivarszervekben nem tanulnak.

Nem lesznek okosabbak attól, ha elolvasunk egy könyvet, de butábbak sem attól, ha végignézzük egy szappanopera 389 részét. A továbbörökítés folyamatába ésszel, tudással, érzelmekkel nem tud belenyúlni az egyén, mert ez szerencsére gén szinten intéződik (igen bonyolult mechanizmusok révén).

Mégis azt tapasztaljuk, hogy például az állatvilágban is megfigyelhetőek olyan specialitások, amiket nem örökölhettek, mert nagyon bonyolult algoritmusoknak kell teljesülniük a megvalósuláshoz. Például honnan tudja egy oroszlán, hogy miről ismeri fel a legkönnyebben elkapható gazellát? Honnan tudja, hogyan kell időzítenie a levadászás első mozzanatait? Honnan tudja, hogyan kell úgy lopakodni, hogy senki ne hallja meg? Honnan tudja továbbá azt, hogy hova kell az elsőt harapni, hogy megpecsételődjön a zsákmány sorsa?

Honnan tudja ezeket?

Nyilván vannak olyan génjeik, hogy „csendesen lopakodó gén”, meg „iszonyatos erővel harapó gén”, de ezek honnan „tudják”, hogy mikor kell aktivizálódniuk és milyen intenzitással? És mi van akkor, ha ott hever egy törött lábú gazella? Arról honnan tudja az oroszlán, hogy nem kell levadászni, elég csak neki megadni a kegyelemharapást? Tudja egyáltalán? (Tudja.)

A fajokban az okosság, a tudás átörökítése a mémek – meghatározott gondolatok összessége, vagy más néven: gondolatsémák – által történik. Ha egy mém, egy gondolatséma nagyon erős, generációk során kitart, akkor egy-egy véletlen mutációnál már beíródhat a génállományba, de ez évszázadokon keresztül várathat magára, tehát a génnel nem tud gyorsan és hatékonyan átörökítődni például egy találmány életkönnyítő és élethosszító hatása.

Azt minden generációnak újra és újra fel kell magának fedeznie, mémként a magáévá kell tennie.

Az állatok a játékkal tanítják a kölyköket a fontos „gondolatokra”, az emberek pedig újabban már oktatással (a játék szinte teljes kihagyásával, hiszen már a bölcsikben is az a menő, ha a gyereket már számolni tanítják). Ugyanakkor az ember is állat, tehát ha a gyerekeket játszva tanítjuk, az egy evolúciósan stabil stratégia, míg az iskolapadban ülni nem az.

Azok a gondolatok, amik könnyedén „átörökítődnek” az utódokba, azok mémek, amiket különböző erősséggel lehet jellemezni.

Például az egy nagyon erős mém az ember esetében, hogy járni úgy tanulunk meg, hogy mielőtt még stabilan tudnánk közlekedni, az előtt még párszor fenékre kell esni.

Az a szülő, aki meg akarja óvni a gyerekét attól a körülbelül tucatnyi popsira-térdre-esetenként arcra eséstől, az evolúciósan instabil stratégiát alkalmaz, tehát a saját génállományát gyengíti hosszú távon. Minden pofára esés erősebbé tesz – ez is egy mém, bár a túlféltő szülők ezeket szeretik figyelmen kívül hagyni.

A mémeket felismerjük onnan, hogy aranyigazságoknak tűnnek.

A mémek olyanok, hogy amikor először találkozunk velük, vagy hallunk róluk, akkor is FELISMERJÜK. Úgy érezzük, hogy „Jé, ezt  mindig is tudtam!”

Az elménkben ott vannak a „receptorok”, amikbe az akár teljesen új információ is tökéletesen beleillik, de akár más információ is illeszkedhetett volna oda – pl. az adott mém ellenkezője. De az biztos, hogy a mémek, ha le tudnak horgonyozni, akkor a részünkké válnak – a gondolataink részeivé.

Ennek egy fontos jelentősége az, hogy – ahogyan a mém mondja: teli kancsóba nehéz tölteni –, ha egy mém bekerült a fejünkbe, azt nehéz kiiktatni onnan.

Az egyik legjelentősebb mém a vallásosság és az ateizmus.

A szakszervezetiség sajnos Magyarországon nem eléggé erős mém, de célként ki lehet ezt tűzni, ezért is vagyunk most itt.

Az egész mém-elmélet úgy illeszkedik gén-elmélethez, hogy lehet olyan helyzet, hogy például egy emberből hiányzik a vallásosság génje.

Őt nem úgy hívjuk, hogy ateista! Ugyanis az ateizmus is hit, csak ellenoldali. (A vallásosság persze nem egyenlő a hittel, pláne nem egyenlő az egyházzal.)

Szóval, amikor valaki képtelen hinni – semmiben és annak ellenkezőjében sem –, azt nem ateistának hívják, hanem hitvaknak. Mint ahogy a szemben a különböző genetikai eltérések, vagy sérülések révén a szerv nemműködését vakságnak nevezzük, úgy a hitre való teljes képtelenséget hitvakságnak nevezik. (Nem találtak rá jobb kifejezést, ami valahol érthető, hiszen a hit is túl sok mindent jelenthet.)

Mindezek abból a szempontból lényegesek, hogy lehet olyan egyediség a genetikai állományunkban, hogy például egy erős mémmel nem tudunk mit kezdeni, de olyan is lehet, hogy egy mások számára gyenge mém nálunk teljes egészében telibe talál.

Mi köze ennek a személyiséghez?

A legújabb kutatások és metanalízisek azt találták, hogy bár egész gyerekkorunkban hat ránk egy csomó minden, a pubertáskor végére szépen visszatérünk a genetika által előirányzott útra. Akárhogy is akar rajtunk farigcsálni a társadalom (vagy megnevelni a szüleink :)), az, hogy számunkra a genetikánk révén milyen mémek bírnak majd nagy jelentőséggel és milyenek nem, az lényegében független a neveltetésünktől, a kultúránktól, ezzel szemben azok, amik addig történnek velünk és mémként, különböző módokon, intenzitással és variációban beivódnak, azok természetesen jelentősek.

A személyiségünk, az eddigieket összesűrítve és leegyszerűsítve: egy mémkomplex. A mémkomplex definíciója: mémek végtelen mennyisége, a ránk jellemző sajátos, egyedi összeállítottságában. Igazából nem egyéniségek és nem személyiségek vagyunk, hanem mémkomplex hordozók. Ez furán hathat, de ez azért jó hír, mert a mémkomplexünk összetételén tudatossággal tudunk változtatni! Csak akarni kell.

A gének ereje mindenek feletti, illetve alatti: mindennek az alapját ezek adják meg.

Egy általában evolúciósan instabil stratégiákat magáénak tudó ember tele lesz evolúciósan instabil mémekkel. Míg egy evolóciósan stabil stratégiára beállt génállomány sokkal inkább fogja keresni a stabil stratégiákat, és az instabil stratégiákat nehezebben fogja a magáénak tudni.

Mindezeknek a tetejébe nekünk még van két igen komoly fejlettséggel bíró agyféltekénk is, amik képesek arra, hogy a mémeket felülírják. A géneket semmi nem tudja felülírni (A vírusok, mérgezés, sugárzás is „csak” a DNS-t bántja, nem a gént magát. A DNS a gének egyedi és speciális variációja.)

Az szokták mondani – ez is mémet takar –, hogy életünk végéig tanulunk, ami igaz is, de azt nem szokták mondani, hogy életünk végéig nem igazán változunk.

Rengeteg film, könyv, mese szól arról, hogy meg tud-e változni egy ember, és a válasz IGEN, mert a mémek, iszonyatos és tudatos munkával ugyan, de felülírhatóak bennünk.

A szépség és a szörnyeteg című mesében a szörnyeteg-királyfi hosszú ideig a szörny-mémeket alkalmazta magára, de a szépség – a lány – hatására egyre több királyfi mém kezdett benne újjáéledni, méghozzá magasabb szinten, mint előtte. A tündér a mesében azért varázsolta szörnnyé a királyfit, mert az nem érzett empátiát a segítséget kérő szegény koldusasszony iránt – tehát belül eleve szörny volt. De mint a mesében láttuk, szörny és szörny között is lehet óriási különbség, attól függően, hogy miket tartalmaz egyikük-másikuk mémkészlete.

A mémjeink összességét mémkomplexnek hívjuk. Egyediek vagyunk már a génjeink és a mémjeink által is, tehát a mémkomplexünk és a génállományunk révén sosem kell attól félnünk, hogy olyanokká válunk, mint mások, vagy mások lesznek olyanok, mint mi, és hogy akkor majd mi elveszítjük önmagunkat.

A saját lényünk, a mi saját belső valóságunk nem korlátozott erőforrás – ezért nem kell harcolnunk érte, ahogy az időért sem.

Hogyan függ ez össze az időgazdálkodással?

Minden tanácsadó, mikor frappáns megoldásokra akar rámutatni, nehéz helyzetben van, mert a befogadó fél oldalán nincs két egyforma ember. Valakinek az az időgazdálkodás trükk jön be, hogy listát ír, és ami nincs a listán, azzal egyszerűen nem foglalkozik, mert az ő mémkészlete ennek befogadására ás működtetésére alkalmas.

Másvalaki számára az a legjobb tanács, ha azt mondjuk neki, hogy „Éld végre a saját életed!” – és tádám, működik, pedig semmi konkrétumot nem tettünk hozzá. Felismeri a mémet, magáévá teszi, aztán majd más mémekkel kiegészíti magának, és az nála tökéletesen működni fog.

Ha végtelen idő és pénz állna rendelkezésünkre, akkor mindenki fejében addig bontogathatnánk vissza a mémeket, míg közel azonos platformon nem lennénk mindenki mémkészletével, de egyrészt nincs ilyesmire szükség, másrészt ehhez az emberi élet kevés lenne.

Így aztán az időgazdálkodási szakértésben azt a megoldást alkalmazzuk, hogy mondunk mindent (is), amit mi tudunk, ti meg mindannyian kiválogatjátok magatoknak azokat a megoldásokat, amik a ti mémkészleteitekhez jól illeszkednek.

Azok, amik nehezen illeszkednek, azokat figyelmen kívül fogjátok hagyni első nekifutásra, de azt javasoljuk, hogy ha már mindent alkalmaztatok, amit könnyű volt, és még mindig nincs elég időtök bármire és mindenre, akkor alkalmazzatok olyan mémeket is – mert ezek a tanácsok is mémek –, amik elsőre-másodszorra-sokadszorra nem passzolnak be a gondolatvilágotokba, mert vagy van már valami a helyükön (ez a nehezebb eset), vagy a mémkomplexetek egyszerűen kitaszítja magából.

Ez olyan, mint az almaszüret.

Először könnyű szüretelni az almát, mikor még alulról, az alsó ágakról akarjuk leszedegetni azokat a gyümölcsöket, amiket elérünk a talajon állva, de a felső ágakról már nehéz, ugyanakkor ott vannak a legérettebbek, a legízletesebbek, a legkívánatosabbak.

Szüretelj le mindent ezen a tanfolyamon is, haladj alulról felfelé, és ha el is vetnél valamit, azt is tedd el valami könnyen hozzáférhető helyre, mert akár néhány nap múlva is szükséged lehet majd rájuk!

Mostantól nem gyakorlati feladatok vannak, hanem leckénél kapsz 2-3 konkrét időgazdálkodási tanácsot, amit innentől kezdve bárhol-bármikor-bárhogyan is, de vess be, ha alkalmasak hozzá a lehetőségek.

Időgazdálkodási tippek

1.) Légy pontos! Indulj időben, érkezz 5 perccel korábban! Ha az indulásod és az érkezésed közé például forgalmi dugó, útfelbontás, vagy a közlekedési eszköz késése állhat, akkor:

• Tervezd túl az út idejét! Ha autóval mész valahova, mindig szorozd meg legalább 1.5-tel az út időtartamát, és a gps-nek se higgy maradéktalanul! 2 órás útra tervezz 3 órát. Ha megállsz tankolni, netán még beugrasz a mosdóba, az legalább 20-30 perc mínusz megállásonként!
• Kalkuláld be a hely megtalálásának idejét is! Ha elnézed a kaput, az utcát, nem találsz parkolóhelyet, akkor is időben kell odaérned! Tehát rizikós helyekre érkezve – szerintem Budapest belvárosa, vagy bármilyen város központja rizikósnak tekinthető – kalkuláld be ezt a rizikót az időbe is, mert ha mindenhonnan késel, miközben külső körülményekre hivatkozol, attól te még nem leszel megbízhatóbb és szimpatikusabb.
• Ha egyik helyről a másikra mész, egyszerűen nem köthetsz kompromisszumokat az időben indulás, és az utazás időtartamát tekintve.

2.) Tanuld meg frappánsan és gyorsan lezárni a beszélgetéseket! Iszonyatos időveszteség, hogy senki nem akarja megbántani a másikat azzal, hogy elhúzza a csíkot a helyszínről, ezért aztán akár napokig is jól elbeszélgetünk egymással, miközben mindenki háta mögött ott tornyosul egyre több tennivaló, vagy egyre több hiányérzet, mert nem olyasmivel foglalkozunk, mint kellene.

A frappáns lezárásokat az amerikai filmekből nézhetjük el: Szia, ne haragudj, de most mennem kell! – puff, és már indulsz is, kedvesen visszaintegetve a távolból.

Vagy: Szia, ne haragudj, de már késésben vagyok, majd folytatjuk!
Nem kell megsérteni senkit, nem kell a szavába vágni a másiknak, de ne is körözz feleslegesen a beszélgetésben!

Az egy tévhit – pontosabban evolúciósan instabil stratégia –, hogy minden találkozásnak, minden beszélgetésnek világmegváltó ereje van. Nincs.