Az entrópia törvényét megismerve, az entrópia jeleit felismerve, gyorsan egyértelművé válik a gondos szemlélő számára, hogy a technológia fejlődésével az ember mindig az entrópia ellen akart tenni. A szakszervezetek is az entrópia elleni harc éllovasai: az egyén önmagában csak futhat az entrópia után, de összeszerveződve szembeszállhat vele!

A kerék, de már a pénz feltalálása is mind-mind az entrópia ellenfelei voltak, és azóta számát sem tudjuk a találmányoknak, szabadalmaknak, csak azt tudjuk, hogy a kreatív elmének mindig is célja volt az, hogy megkönnyítse az ember, de az állatok és növények életét is.

De ez a cél valahogy mégsem teljesül maradéktalanul.

Emlékszel még a 90-es évek elejére, amikor megjelentek az üzletembereknél meg az MLM ügynököknél a táskaméretű mobiltelefonok? Emlékszel még, hogy mekkora meghökkenést keltett az azt követő években, ha valakinél elkezdett csörögni valami?

Emlékszel még, hogy bunkofonnak hívtuk a mobilokat, mert mindenki mémkészletében ott volt az a gondolat, hogy nyilvánosan, társaságban kifejezett bunkóság hangosan hallózni, és más, ott nem lévővel eszmecserét folytatni?

Ma pedig az az alap. Filmeket nézve konkrétan idegbajt tudok kapni attól, hogy alapkészlet a forgatókönyvekben, hogy a legkritikusabb pillanatokban mindig megszólal egy rohadt mobil, és eltereli a történet szálát valahova máshova, mint ahova addig tartott volna. A telefont történetdinamizáló eszközként használják az írók már azóta, amióta Bell feltalálta, de a jó ízlésű írók csak annyira használják a telefont, mint a postán érkező levelet, vagy mint a fülbe suttogott pletykát. Az, hogy egy filmben a mobil már alapeszköz és 5 percenként csörög, pittyeg, és ma már a szereplők nem beszélgetnek, hanem csak és kizárólag messengereznek, hát attól simán a falnak lehet menni :).

Az, hogy ma már mobilon van ott a folyton pittyegő, zizzenő, csörrenő internet, az sajnos biztosan evolúciósan instabil stratégia. A minap elnézegettem, ahogy egy apuka a játszótéren mobilozott, miközben a kislánya össze-vissza ütötte-verte magát a játékokon, és közben folyton csak ezt hallottam: apa-apa-apa-apa. És apa nem figyelt, mert az a rohadt mobil nyilván fontosabb volt a játszótéren, mint a gyerek.

Egy ismerős család épp tegnap mesélte, hogy az alapvetően velük lakó dédimama, aki sajnos kórházban volt már néhány hónapja, elhunyt. Rengeteg szenvedés után már ez volt neki a legjobb. A gyász csendes napjaiba ugyanakkor belerondított az a tény, hogy ők maguk, akik a dédivel együtt laktak, és ők álltak hozzá a legközelebb, a Facebook-ról tudták meg a halálhírt. Azért, mert valami ismerős éppen volt benn a kórházban (nem a dédinél), éppen korábban tudta meg a hírt, mint a hozzátartozók, és éppen baromira fontosnak érezte kipublikálni az üzenőfalán, hogy jaj, hát szegény meghalt, és éppen ő akart először részvétet nyilvánítani…

Onnantól pedig futótűzként terjedt, mindenki részvétet nyilvánított, a család meg nem tudta, hogy miért! El tudsz képzelni ennél sokkolóbbat, minthogy futólagos ismerősöktől, a Facebook-ról tudod meg, hogy meghalt a nagymamád, akihez éppen készültél a kórházba látogatóba?

Ez olyan, mintha számunkra vadidegen, éppen beszívott, berúgott, önmagukat mindennél fontosabbnak gondoló kellemetlen paraziták betolakodnának a legszentebb pillanatainkba, és azokon élősködnének.

Sem az örömeink, sem a fájdalmunk nem lehet már csak a miénk, mert ott nyáladzanak az agymosott zombik, akik szerint azért van a Facebook, és azért van mindig kéznél a telefonjuk, hogy ők mindennek a részesei lehessenek.

Még emlékszem az internet előtti világra. Mindig kínlódtam amiatt, hogy szerettem volna elolvasni egy könyvet és nem lehetett hozzáférni. Mindig kínlódtam amiatt, hogy hallottam egy dalt a rádióban, és senki a földkerekségen nem tudta megmondani, hogy ki az előadó és milyen dal az. Telefon se volt a faluban, örültünk, ha a busz rendesen jött (naponta kétszer).

Szerintem az internet olyan jelentőségű, mint amilyen a kerék feltalálása volt.

De a mindenki zsebében ott rejtőző, pittyegő-rezgő internet az baromira veszélyes, mert elhiteti a senkikkel, hogy ők valakik.

Woody Alen mondta, hogy nem akar olyan klubhoz tartozni, amelyik felvenné őt tagnak, és evolúciósan bizony ez a gondolat a jó stratégia.

Soha nem szabad azt csinálni, úgy élni, ahogy a többség teszi. Mert mindig speciálisnak kell lenni (a különleges szó nem jó ide, az tévútra visz). A speciális azt jelenti, hogy ha széttart a világ, akkor te összpontosítasz. Ha pedig mindenki összpontosít, te a széttartásra szavazol.

Eme hosszas felvezető után kimondom kerek-perec: az internet oké, a zsebben lévő internet és a milliónyi alkalmazás, ami erőszakosan figyelmet követel, az nem oké.

Az entrópia törvénye vonatkozik mindenre, így az életünket megkönnyíteni hivatott kütyükre is: minden tárgy, dolog, eszköz plusz figyelmet követel magának. Mire megtanulod egy új eszköz használatát, még életbe lép az a mechanizmus is, hogy kényszert érzel a használatára, elvégre azért vetted meg, szerezted be, töltötted le, hogy használd.

Ha valaki új autót vesz, akkor alap, hogy hirtelen kedve támad menni vele, akár a világ végére is. Ha nem tenné, akkor úgy érezné, hogy felesleges volt megvásárolnia, tehát muszáj menni, hogy legyen ÉRTELME az egésznek.

De ugyanez vonatkozik a mosógépre, fűnyíróra, festőkészletre is. Mindenre.

Ez egy racionalizálási folyamat az elmében: használom, tehát volt értelme megvenni.

Vannak dolgok, amik ténylegesen hasznunkra vannak – a mosogatógép szerintem mindent überel, mint ahogy a szakszervezetek is 🙂 –, és vannak, amik feleslegesek.

Biztosan te is körülvetted már magad csomó olyan tárggyal, eszközzel, amit végül sosem használtál, és rájuk pillantva sóhajtasz egy nagyot, hogy na, ezt is át kellett volna gondolni…

De ez nem a te hibád, hogy ez megtörténik. A tárgyak ilyenek: figyelmet követelnek (például karbantartás, tisztítás formájában), ami számodra biztosan entrópiát fog okozni, ugyanis ez energia elvonással, pontosabban energiaveszteséggel jár számodra.

Csíkszentmihályi Mihály nevezte meg ezt a jelenséget úgy, hogy: pszichikai parazita. Minden olyan dolog, ami extra energiát igényel tőled, az pszichikai parazita, vagyis egy élősködő az életenergiáidon.

Gondolj bele, milyen lenne, ha a mosogatógép elkezdene neked csak úgy a nap közepén pittyegni, hogy „Hellóbelló, jó lenne, ha bepakolnád a mosogatni valót, és elindítanád.” Vagy a mosógép tenné ezt. Vagy a fűnyíró.

Te is azt gondolnád, hogy „Hadd tudjam már, hogy mikor akarok bepakolni, mosni, vagy füvet nyírni!”

Mi lenne, ha az autód a garázsban állva elkezdene csak úgy, hirtelen, a semmiből, rövideket dudálgatni, hogy felhívja magára a figyelmedet? Biztosan bosszús lennél, mert „Hadd tudjam már én, hogy mikor akarok menni valahova!”

Így is elég dolog avatkozik bele az életünkbe, hát nehogy már a tárgyak is elkezdjék!

Márpedig elkezdték. A mobilodon az összes alkalmazás úgy van beállítva, hogy esemény nélkül is jelezzen neked naponta legalább egyszer, hogy „Hellóbelló, foglalkoznod kéne velem!”, de pláne jeleznek eszeveszetten, ha valami tényleg történik: új frissítés elérhető, valaki üzenetet küldött, valaki megnyikkant valamelyik közösségi oldalon, stb.

Minél „okosabb” egy eszköz, annál többször és intenzívebben fog beleavatkozni az életedbe az által, hogy extra figyelmet akar magának követelni.

Szerintem ezt az egészet a legjobb csírájában elfojtani. És szerintem két kézzel – sőt, kézzel-lábbal – kell abba kapaszkodni, hogy az életünket mi irányítsuk, ne pedig kütyük.

A technológia fejlődése csodálatos! De ne pittyegjen, ne üzenjen, ne követelőzzön! Ne akarja átvenni a kognitív folyamataink irányítását, mert ha ezt megteszi, akkor az életünk felett veszi át az irányítást.

Időgazdálkodási tipp

Tehát mai egyik legfontosabb teendőd: a naptáron és időzítőkön kívül az összes jelzést kapcsold le, iktasd ki!

Iratkozz le az olyan értesítésekről, amik semmi mást nem akarnak, csak hogy használd azt a dolgot/szolgáltatást/weboldalt/akármit. Majd te tudod, hogy mikor használd, ne egy automata értesítő rendszer irányítsa az életedet! Ha eddig sem használtál ilyeneket, akkor hurrá, és meg vagy dicsérve!

A telefonodon az összes alkalmazást, ami valaha is felidegesített már, egyszerűen töröld le. Lehet élni még internet nélkül is – ami valóban hasznos –, hát akkor okoskodó telefon nélkül pláne!

Nincs szükséged frissítésekről és különböző extra kiegészítőkről szóló üzenetekre, ezeket is iktasd ki. (Mobilon az alkalmazáskezelőben minden alkalmazásnál van lehetőség az értesítések kikapcsolására.)

Ha majd soha semmi nem pittyeg körülötted, nem zizeg, nem reszket, nem jelez, nem követelőzik, akkor egy pár óráig azt fogod érezni,hogy jé, megállt az élet? De aztán rájössz, hogy nem állt meg, hanem most van lehetőséged valóban élni anélkül, hogy bárki, vagy bármi beleavatkozna a dolgaidba.

Soha ne tűrd a pszichikai paraziták élősködését!