A halogatás mögött lehetnek szövevényes összefüggések, de állhatnak a halogatás mögött a meg nem hozott döntések is.

Hogyan hozunk döntéseket?

A döntési mechanizmust a legegyszerűbb úgy modellezni, magyarázni és megérteni, hogy elképzeled azt a szituációt, hogy fenn állsz egy kétágú létra tetején. Tudod, olyan létráról van szó, amin a szobafestők rohangásznak fel-alá a munka közben. Jó magas, mindkét oldalán vannak fokok – mindkét oldala járható/mászható –, és ha felülre megyünk, a lábunk közé tudjuk venni az egész szerkezetet.

Képzeld el, hogy fenn állsz a tetején, és két irányban is lejöhetsz – a leesés kínos lehetőségével most nem számolunk.

Melyik oldalon indulsz el lefelé?

Igazából mindegy, igaz? Hiszen a talajra érkezel majd le. Igen ám, de annyira mégsem mindegy, mert az egyik szár az egyik irányba mutat, a másik szár meg a másik irányba, bár az tény, hogy bármelyik száron is jövünk le, egy-két lépéssel ott lehetünk, ahova a másik száron érkeztünk volna.

A döntéseink is ilyen létrák.

Csak éppen, ha elindulunk valamelyik irányba lefelé, akkor teljesen máshova érkezünk, mintha a másik irányba indultunk volna.

A döntés-létrák is tartalmaznak fokokat, és ha elindulunk, minél több fokon leszünk túl, annál inkább specializálódik a gondolati helyzetünk.

Nézzük meg, hogy miket gondolunk még a létra tetején!

– Hm, merre induljak?

– Merre tegyem meg az első lépést?

– Mi van, ha rossz irányba indulok? Mennyire lesz nehéz a másik irányt választani majd a rossz helyett?

Ez olyan, mint mikor egy erdőben útelágazáshoz érünk. Lehet menni jobbra, lehet menni balra. Muszáj eldönteni, hogy merre menjünk, mert ott az elágazás pontján se egy büfé, se egy mosdó, se egy kényelmes ágy nincs, egyszerűen menni kell tovább.

Az a pillanat, mikor azt kell eldöntenünk, hogy melyik irányba haladjunk tovább, az életünk legnehezebb pillanatai közé tartozik.

A vásárlási döntés is egy ilyen elágazás, egy ilyen létra teteje, egy ilyen pokolian nehéz pillanat, még ha ebből nem is érzékelünk túl sokat, csak annyit, hogy nem igazán érezzük magunkat komfortosan az adott pillanatban, és valami űz minket a döntés, a választás felé. A szakszervezetbe való belépés mérlegelésekor is ilyen nehéz pillanatokat élnek meg a potenciális tagjelöltek.

Tételezzük fel, hogy elindulunk lefelé a létra egyik oldalán, mert már iszonyúan elfáradtunk a tetején, az egyensúlyozgatós billegésben. Valamerre menni kell, és ezért egy nagy levegőt véve céltudatosan odatesszük a lábunkat az egyik oldal első fölső létrafokára, majd a másikat az alatta lévőre.

Mi történik ilyenkor az emberi elmében?

Varázslat történik. Ugyanis abban a pillanatban, amikor letesszük a lábunkat az első, lefelé vezető létrafokra, azzal a céllal, hogy most akkor elindulunk, abban a pillanatban:

– megszűnik a döntéshelyzet fárasztó és idegölő nyomása,

– testileg-lelkileg-szellemileg belekerülünk a frusztráló álló helyzetből egy valóban előremutató folyamatba, egy cselekvésbe, egy áramlásba,

– és vagy mindig csak egy lépésnyit, vagy egyszerre több lépésnyit előre tekintve haladunk, miközben már arra gondolunk, hogyan haladjunk tovább az úton ugyanilyen szép, egyenletes és biztonságos tempóban. Az egész szituáció egy progresszív, előremutató folyamattá válik.

A döntési helyzet megszűnt!

Ez, amikor túlvagyunk végre egy döntésen, az egy katartikus élménynek számít az emberi létezésben.

A haladás, az előretekintés, a döntési kényszerek hiányából fakadó egyetlen irányba tekintés és egyetlen irányra fókuszálás hihetetlenül felszabadító érzés, és ebből kifolyólag a döntési helyzetre visszairányuló, maximum csak fél pillanatig tartó, következtetések levonásához szükséges visszatekintés gondolati eleme ez:

– JÓL DÖNTÖTTEM! – Ezt hívjuk döntési racionalizálásnak.

A döntést érzelemtől vezérelve hozzuk meg, mert ROSSZUL ÉREZZÜK MAGUNKAT a döntéskényszerben, a döntés előtti pillanatokban.

Döntéskényszer az is, hogy „Megvegyem vagy ne vegyem?”, mint ahogy az is, hogy „Melyiket vegyem meg? Ezt vagy azt? Netán amazt?”, és persze a „Belépjek vagy ne lépjek be?” is.

Amint elindulsz a kiválasztott úton, utána már jól érzed magad, mert lekerült rólad a nyomás, és már teljesen más jellegű feladatokkal kell megküzdened, amiket akár élvezhetsz is: például az előre haladás pattogós tempóját.

A döntésen átlendülni, a döntést meghozni, legyen az akár vásárlási döntés, akár pályaválasztási döntés, akár párválasztás, vagy annyira bagatell, hogy például melyik cipődet vedd fel reggel, ezeket túlhaladni, ezeken túllépni egy felszabadító, katartikusan jó érzés.

Vészjelek az úton

De mi van akkor, ha az úton haladás közben olyan jeleket észlelünk, amik arra utalnak, hogy valami nem stimmel ezzel az úttal, és felsejlik még az a gondolat is, hogy „Ez basszus a rossz út”!

Térjünk vissza a létránkhoz! Haladtunk már lefelé két-három létrafoknyit, amikor azt érzékeljük, hogy recseg-ropog alattunk az egész szerkezet, sőt, a létra fokain korhadás, rothadás jeleit véljük felfedezni. Alig hagytuk magunk mögött a létra kényelmetlen tetejét, és alig kezdtük magunkat jól érezni a folyamat közben, és máris intő jeleket tapasztalunk.

Ilyenkor, ha fel is bukkant valaha ebben a szituációban, hogy „Jól döntöttem, mert végre már döntöttem”, akkor ez a gondolat elillan, és helyébe az a szinte elviselhetetlen érzés lép, hogy: „Rosszul döntöttem!”

Mit lehet ilyenkor tenni?

Két dolgot, és máris látszik, hogy ezzel egy újabb döntési helyzetbe kerültünk: vagy visszafordulunk, vagy haladunk tovább.

Ha egy másik utat akarunk járni, vagy A másik utat, akkor vissza kell mennünk a létra tetejére, és hezitálás nélkül át kell másznunk a másik oldalra, és ott kell elindulnunk lefelé.

Általában nem akarunk visszamenni, mert:

– Nem vagyunk képesek szembenézni azzal, hogy volt egy rossz döntésünk, és nem akarunk visszakerülni ugyanoda, ahonnan elindultunk. Ez azért elhibázott gondolat egyébként, mert nem ugyanoda térünk vissza, illetve de, de csak egy pillanatra. Ott, az ismerős válaszút előtt már egy szemvillanásnyi időt sem kell eltölteni, hanem egyszerűen csak másik úton kell elindulni és kész.

– Nem tudjuk felmérni, hogy a visszaút hosszabb-e, mint a veszélyessé válónak tűnő, előre vezető út, és igyekszünk magunkat megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, ha maradunk. Ez egy önigazolási folyamat, ami már túlmutat az eredeti döntés racionalizálásán, hiszen ez már egy új döntés.

– Egyértelműen hosszabb az út visszafelé, mint előre, így inkább előre megyünk, még ha az rossznak is tűnik.

A lényeg az, hogy itt is döntési helyzet van, de ez már más döntés, nem egyszerű választás. Egy ilyen szituációban az önigazoló racionalizálás olykor pusztító erejével szembesülünk, már ha szembe tudunk vele nézni.

Életünk minden pillanatában döntések tucatjaival szembesülünk, csak a legtöbbjükkel kapcsolatban már van rutinunk, így gyorsan átlendülünk rajtuk, ha pedig mellényúlunk, akkor gyorsan revideáljuk, korrigáljuk a döntést, és visszatérünk az eredeti szituációba és szélsebesen megyünk a másik irányba.

Ezekből kifolyólag a halogatás lehet még:

– jele a meg nem hozott döntés kínjának,

– jele annak a ténynek, hogy csak rossz választási lehetőségeid vannak,

– jele a korábbi rossz döntés felismerésének és az azzal való szembenézés cseppet sem kellemes pillanatainak,

– a jele, hogy visszafelé haladsz már a kiindulási pont felé, ami szintén nem egy örömünkben tapsikolós állapot,

– és mindezek együtt is lehetnek, hogy nehogy egyszerű legyen a dolgod.

Biztosan voltál már lázas. Biztosan érezted már pokolian rosszul magad a láztól. Biztosan próbáltál már egy csomó lázcsillapítós módszert, és fejből tudod, hogy neked, meg a gyerekeidnek mi a leghasznosabb és legkellemesebb ilyenkor.

Pedig a láz hasznos. A láz a szervezet öngyógyítási folyamatának fontos eszköze, mert a magas testhőmérséklet kiirtja a bacikat meg a vírusokat is inaktiválja, „akik” bizony a 36.8 fokra lennének beállva. A 39 foktól meg szépen kipurcannak.

A halogatás is olyan kicsit, mint a láz. Egy tünet, és egy folyamat része. Felismered, mert a fizikai térben és a szellemi tér tudati szintjén ezt azonosítod okként, pedig a halogatás mindig okozat. Valamiből következik a halogatás. Valamiből, amit nem tudsz, vagy épp nem akarsz azonosítani, de pláne nem akarod a halogatás tényével összekötni egy vonallal.

Bármi lehet a háttérben, egy korábbi rossz döntés, vagy annak felismerése, vagy épp egy döntési helyzetben annak meglátása, hogy bakker, csak rossz lehetőségek állnak előtted…

Naná, hogy halogatsz!

Csak a csótányok nem halogatnának hasonló helyzetben! (De lehet, hogy még ők is.)

A halogatás teljesen természetes, és amikor felismered, hogy már megint halogatsz, akkor legyél tudatában annak, hogy VALAMI TÖRTÉNIK.

Hogy mi? Az nem biztos, hogy lényeges. Igen, időt veszítesz, energiát veszítesz, miközben még önostorozásban is jeleskedsz, de közben meg lehet, hogy visszacsinálsz egy korábbi rossz döntést, vagy elindulsz végre a billegésből egy úton, ami majd ténylegesen vezet is valahova.

Történik valami – és ez jó!

Történik valami – annak ellenére, hogy a halogatásnak pont az a jellegzetessége, hogy látszólag semmi nem történik, mert nem teszel meg valamit, nem intézel el valamit, nem lépsz valamerre. Pedig de. Csak olyan szinteken zajlik a változás, amit a tudatoddal, az éppen nagyon aktív bal agyféltekéddel nem érzékelsz.

Létezik a világ a bal agyféltekén túl is, csak ezt a bal agyfélteke nem szereti tudomásul venni :).

Amikor halogatsz, és ezt a halogatást te problémaként érzékeled, akkor tudd, hogy ezt a bal agyféltekéd teszi veled. A bal agyféltekéd hiteti el veled, hogy ez gond. Naná, hiszen ő csak egy lépést lát előre meg hátra, miközben szövevényes események zajlanak a mélyben, amikre neki nincs ráhatása. De ő kontrollálni akar, mert ettől lesz boldog. De ez nem cél, hogy ő boldog legyen. Te, a kerek egész legyél boldog, ne a bal agyféltekéd! Ne higgy a bal agyféltekéd károgásának!

A halogatás egy tünet, de nem kell csillapítani!

Időgazdálkodási tippek

1.) Tűnj elfoglaltnak! – Biztosan te is kaptad már meg életed során ezt a kérdést: „Ráérsz egy picit?” És erre te azonnal, gondolkodás nélkül rávágtad, hogy „Igen, persze.” De miért is „persze”? Miért is érsz rá mindig, ha bárki megkérdezi, hogy ráérsz-e? Mi lenne, ha egyszer azt mondanád, hogy „5 percem van, mondd gyorsan!”, vagy azt, hogy „Most nem, beszéljünk később!” Mi lenne, ha ezt olyankor is mondanád, ha éppen a kedvenc sorozatod előtt heverészve majszolod a bonbonokat? Hát nem fontosabb a sorozat minden másnál? Hát nem fontosabb az ÉLETED mások csevegési igényénél? Na látod! Az egy mém, hogy rávágjuk mindig, minden ilyen kérdésre, hogy „Igen, ráérek…” legyen az erősebb mém, hogy azt vágjuk rá, hogy „Nem, most nem érek rá!”

A legnehezebb persze ezt a családunkban gyakorolni, pedig a családtagok is keresztbe tudnak ám tenni a törekvéseinknek. Nagyon nehéz volt rászoknom az elmúlt 25 évben, de áldozatos munkával például soha nem hagyom, hogy a gyerekeim megzavarjanak evés közben. Túlzás nélkül mondom, hogy évtizedeken keresztül ettem úgy, hogy bármikor képes voltam felugrani, ha megnyikkant valaki. Erről leszoktam, és ma már az az alap, hogy ha eszem, vagy kávézom, akkor békák is potyoghatnak az égből, az sem zavarhat meg. A munkát bármikor képes vagyok értük megszakítani, de az evést-ivást, azt nem.

Munka közben – főleg szakszervezetisként, amikor pattanni akarunk bárki óhajára-sóhajára – nyilván vannak ennek az elzárkózásnak árnyalatai. Amikor érzed, hogy nyomasztólag hat rád az, hogy bárki bármikor bármivel megszakíthat a ténykedésedben, akkor szabj ilyen korlátokat (akár csak gondolatban, nem kell kiplakátolni ezeket), és aztán tartsd is magad hozzájuk! (Ha szükséges, akár ki is plakátolhatod.)

2.) Használj időzítőket! – Mindig volt naptáram, de bármit is írtam beléjük annak idején, sosem lapoztam előre, hogy lássam, mik következnek, mondjuk a jövő héten, vagy majd utána. De mióta van Google Calendar, azóta jelez nekem, hogy hahó, mára van valami fontos dolog ütemezve. Továbbá a mobilomon is alkalmazom az ébresztőt, de a lehető legritkábban tényleges ébresztésre! Sokkal inkább használom jelzésre, hogy pl. kezdjünk el készülődni az uszodába, hogy már nyitásra odaérjünk, vagy hogy induljak el a kuratóriumi ülésre, vagy szakszervezeti gyűlésre, vagy épp csak végezzek néhány nyújtó gyakorlatot. Olykor nagyon bele tudunk feledkezni bármibe, amikor is száguldanak egymás után az órák – tudod, amikor jobb agyféltekés állapotban van az ember –, és olyankor egy pittyegő-brünnyügő valami az nagyon jó szolgálatot tesz. Előadásokon is érdemes beállítani kezdéskor az időzítőt – előadóként -, hogy jelezzen pl. másfél óra múlva, és amíg nem jelez, addig áramlásban maradhatsz. Amikor jelez, akkor lezárod és mindenki hálás, hogy nem csúsztál fél órát, mint másnál szokás. Hihetetlenül felszabadító erő, ha nem kell figyelni az órát, mert az magától jelez.

3.) Utálatos tevékenységek rövid határidővel – Munkában, de házimunkában is csodálatos módszer, ha a végtelenül utálatos tevékenységeknek szabsz egy rövid határidőt, és eltökéled, hogy csak és kizárólag addig foglalkozol vele, míg az le nem telik, és nem tovább. Ez a rövid határidő lehet a mostantól számított 10 perc, 20 perc, vagy akárhány perc, a lényeg, hogy mostantól számítódjon (akkortól, amikor ezt kigondolod), és percekben lehessen mérni az időt, nem órákban. „Most 20 percig ablakot pucolok, de nem tovább.” – és mielőtt nekikezdesz, a telefonodon beállítod, hogy 20 perc múlva jelezzen. Amikor jelez, abba kell hagynod – nyilván az éppen pucevált ablakot még befejezheted, és másikba nem kell belekezdened. Azt majd egy következő ilyen 20 perces turnusban sorra keríted. :). Ez is elképesztően hatékony, mert előre már nem kell belepusztulni a tudatba, hogy most készülsz halálra dolgozni magad, de közben haladsz is! 20 perc iszonyatosan gyorsan eltelik. Ugyanezt használhatod pl. hivatalos levél megírására, nagyon kellemetlen feladat elvégzésére a munkádban is. Versenyezhetsz is magaddal, hogy 20 perc alatt mennyi mindenre vagy képes!

Csak csináld!