Az idő az egyik legfontosabb olyan erőforrásunk, amiért nem kell marakodnunk másokkal.
Mindenki számára rendelkezésre áll annyi idő, amennyi neki kijutott, és ha valakinek több jut az időből, azzal a másiknak lesz kevesebb. Ha neked jut több – hosszú, boldog, elégedett és egészséges élet –, az által másnak nem jut az időből kevesebb, mert az, hogy kinek milyen hosszú, boldog és elégedetten egészséges élete van/lesz, az bár szorosan összefügg az idővel, de nem az idő miatt kell harcolnunk egymással.
Hanem minden más miatt.
A vállalkozások harcolnak az ügyfelekért és az állami támogatásért. Amikor például éhes vagy, és betérsz egy étterembe, akkor a környék összes többi éttermébe már NEM térsz be ugyanakkor. Az éttermek számára – főként az egymáshoz közeliek számára – te egy korlátozott erőforrás vagy, ahogy minden más ügyfelük is. De már a spermiumok is harcolnak egymással, hogy melyikük tudja megtermékenyíteni a petesejtet, és a növények is harcolnak, hogy „kinek” jut több fény, víz és ásványi anyag.
A szakszervezetek harcolnak a tagokért. A tagok szűkös erőforrások. Aztán harcolnak a tagok mozgósításáért például kommunikációs eszközök bevetésével, csakhogy iszonyatos a médiazaj (például a közösségi médiára ezért sem szerencsés kapcsolattartási platformként tekinteni), és nagyon nehéz megragadni a figyelmet.
A korlátozott erőforrásokért muszáj, hogy harc folyjon, máskülönben az, aki nem harcol, az egy evolúciósan instabil stratégiát folytat, és inkább előbb, mint utóbb tönkre fog menni.
Az állatvilágban is ez zajlik, de már a növényeknél is: ha egy növény hatékonyan szívja fel az ásványi anyagokat a talajból, azokat, amik számára a legoptimálisabbak, akkor az azt jelenti, hogy más növények számára azokból, amiket ő már felszívott, szemernyi sem jut. Ha a növénynek sikerül úgy igazgatnia a saját leveleit, hogy őt érje a közvetlen napfény, akkor az által a többi növény levele már árnyékban lesz. Tehát a napfény is szűkös erőforrásnak minősül például egy növény számára, pedig hát azt gondolnánk, hogy abból jut mindenkinek.
Az időt is erőforrásnak tekintjük, de nem korlátozott erőforrásnak, abban az értelemben, hogy másokkal nem kell érte harcolnod, tehát számodra korlátlan erőforrásnak számít.
De mindannyian tudjuk, hogy ettől függetlenül harcolunk az időért, leginkább önmagunkkal, de az időt közben más erőforrásokkal is versenyeztetjük.
Például, ha akarsz egy saját weboldalt, és semmit sem értesz a html és php kódokhoz, de a java programozást is elfelejtetted az anyatejjel magadba szívni, akkor sok út áll előtted, de a két legszélsőségesebb ez:
- Megtanulod a weboldalkészítést, és megcsinálod magadnak. Tekintve, hogy az átlagemberek a számítástechnikához is csak annyira értenek, mint például a 6-8 éves gyerekek, a weboldalkészítés kitanulása, és maga az elkészítés az évekbe fog telni.
- A másik megoldás az, hogy fizetsz valakinek, hogy csinálja meg. Ekkor is időbe fog telni, de vélhetően napokban lehet majd mérni, ugyanakkor az is vélhető, hogy akár több havi átlagbér-fizetésnyi összeget is el kell majd rá költened.
Idő kontra pénz. A pénzzel meg lehet gyorsítani a folyamatokat, tehát időt lehet vele spórolni, méghozzá rengeteget. Azt mindannyian tudjuk, hogy az időnkkel pedig pénzt tudunk teremteni: munkával eltöltött idővel – hiszen erről szól a munkavállalói lét is.
A pénz egyszerre több folyamatban is felhasználható erőforrásként, míg a saját időd az egyszerre csak egy folyamatban.
Irányítóként felügyelhetsz több mindent egyszerre, de te magad, a személyes testi-lelki energiáidat is felhasználva, az időd adott pillanatában valószínűleg csak egy dologgal tudsz foglalkozni.
Illetve pontosítok: kutatások, tanulmányok, történelmi tények és saját tapasztalataim szerint is, a nők mindenképp megpróbálnak egyidejűleg több mindennel foglalkozni.
Ehhez kapcsolódóan a férfiak pedig sokkal inkább arra vannak kondicionálva, hogy egy valamire fókuszáljanak.
Mit gondolsz, honnan eredeztethető ez a két nagyon eltérő beállítottság a két nem között?
Természetesen az ősi időkből: amikor a férfiak az ősközösségben még vadászattal töltötték idejük nagy részét – aztán a zsákmány feldolgozásával, és a fiúgyerekek vadászatra tanításával –, a nők pedig maradtak őrizni a tüzet, óvni-védeni a porontyokat a tűz körül, gondoskodni a tisztaságról, a ruházatról, a kicsit tágabb környezetről, és így tovább. Az évszázezredek során úgy alakultak a gének, hogy az az evolúciósan stabil stratégia, ha a nők több mindennel is képesek egyidejűleg foglalkozni, és ugyanakkor az is evolúciósan stabil stratégia, ha a férfiak inkább összpontosítanak.
A feminizmus mai elfajzott és a fehér férfiakat leigázni kész irányzata egy evolúciósan instabil stratégia.
Amikor valaki egy evolúciósan instabil stratégiát folytat, vagy azt támogatja, akkor Dawkins szerint be van épülve valamiféle önpusztító késztetés a génjeibe.
Aki pedig a stabil stratégiákat keresi – és meghökken/elképed mások instabil stratégiái láttán – annak a génkészletében a túlélést támogató mechnanizmusok a dominánsak. Az ember, mivel tudatos lény, és feltalálta a modern orvostudományt, ezért képes a gének programjával ellentétesen is hatni, mégpedig a gondolkodás magas szintű képessége által.
De még mielőtt kikiáltanánk az evolúciósan instabil stratégiákat folytatókat komplett idiótának, szeretném kiemelni, hogy ezek nem hibák a természetben, hanem ez olyan, mint az inga lengése, vagy az árapály jelensége: amikor egy rendszer beáll egy szintre, ami maximálisan optimális, akkor mindig jön valami kis „bibi”, ami eltér a normálistól, és az elkezdi deformálni magát a rendszert.
Amikor a világ korszelleme teszem azt a középre tartás felé halad, hogy-hogynem előkerülnek a szélsőséges hangok, és egyre inkább terjednek azok is. Aztán mikor már jól elterjedtek a szélsőségek – a demokraták nagy fájdalmára -, akkor majd újra a demokratikus felhang lesz a különleges „bibi”, az rondít bele a rendszerbe, és az kezd el terjedni a fősodorban. Ezek örökösen váltják ide-oda egymást.
Az inga ide-oda lengése révén a teljes folyamat végül egy magasabb szintre lép majd, bár mi emberek ebből csak részleteket érzékelünk.
A mi saját életünk kevés a teljes körforgás észleléséhez – de az átfogó kép áttekintéséhez mindenképp jó segítség a történelem beható tanulmányozása, és az is fontos feladatunkká kell, hogy váljon, hogy az utánunk következő nemzedékek számára rávilágítsunk az általunk felfedett összefüggésekre, hogy már ők is magasabb szintről folytathassák a munkát. Ezt megvalósíthatjuk globálisan és lokálisan is, a legszűkebben értelmezve a családunkban, a gyerekeinkkel, unokáinkkal kezdve, aztán haladva kifelé a szűk körből például a szakszervezeti munkánk révén.
Az életünk is körforgások sorozata, és az ingajelenség is megfigyelhető – van, akinél látványos keretek ölt ez, és van, akiknél látszólag rejtve marad.
Ahogyan a nappalok és az éjszakák váltják egymást, hasonlóképp váltakoznak bennünk is a testi-lelki-szellemi folyamatok.
Imádjuk a rakott krumplit, úgy, ahogyan a nagymamánktól tanultuk, jó sok tejföllel és jó sok tojással-kolbásszal, szaftosan, de bármennyire is imádjuk, minden nap azért nem akarnánk azt enni!
Ezen sorok írójaként megengedek magamnak egy kis személyes sztorit: szeretek úszni, és lehet, hogy furán hat, de vigyorgási kényszerem van, amikor egymás után róhatom a hosszokat, egyre égetőbb zsibbadtsággal a karjaimban, de nem akarnék minden nap úszni! Amikor megpróbáltam, hogy milyen az, hogy naponta uszodába megyek, akkor a harmadik napon azt tapasztaltam, hogy majdnem belefulladtam a vízbe! A testem tiltakozott az újabb megterhelő kihívás ellen, de nemcsak sima fáradtság érzéssel, hanem az úszóképesség drasztikus leromlásával: elfelejtette a testem azt, ami már automatikus volt, jelesül, hogy mi a ritmusa a mozdulat-levegővétel egyensúlyának. Mindig akkor akart velem levegőt vetetni a testem, amikor nem kellett volna: a víz alatt. Pedig az agyam – és persze korábban a testem is – tudta, hogy nem akkor kellene! A harmadik hossz, és az ötödik köhögőroham után megértettem, hogy jobb lesz, ha átmegyek a tanmedencébe lebegni, és elfelejtem azt, hogy az imádatom tárgyát minden nap erőltetem. Nyilván nem volt célom az, hogy életem végéig onnantól kezdve minden nap leússzak 2 kilométert, de gondoltam, miért is ne próbálhatnám meg minél gyakrabban?
Nos, ezt a jelenséget, ezt a hullámzó testi-lelki-szellemi állapotot elneveztük rakottkrumpli-effektusnak.
Nem kell minden nap rakottkrumpli!
Nem kell minden nap úszás!
Nem kell minden nap az, amit IMÁDUNK!
És nem kell minden nap, az életed minden percében mániákusan evolúciósan stabil stratégiákat kajtatnod és alkalmaznod, mert az is az evolúció része, hogy olykor – akár sokszor – kifejezetten evolúciósan instabilak vagyunk.
Nem kell megfelelned semmilyen előírásnak, legyen az saját találmány, vagy mások által felállított gondolatrendszer!
Hallgathatsz az eszed helyett sokkal inkább a szívedre, vagy egyszerre a kettőre, vagy egyikre sem. Egyetlen valami helyett bármikor és bármennyi ideig foglalkozhatsz tucatnyi dologgal, és amikor egyszerre kellene több vasat izzítanod a tűzben, akkor is dönthetsz úgy, hogy hagyod a francba az egészet, és elvonulsz sziesztázni.
Azt tapasztaljuk, hogy minden, amit kényszeresen jól akarunk csinálni, az hajlamos ránk telepedni.
Vannak, akik kifejezetten szeretnek önmagukkal versengeni, önmaguk korlátait legyőzni nap, mint nap.
De van, aki nem szeret versengeni. Vagy épp többnyire nem is akar, vagy más erőforrások hiánya miatt nincs rá energiája (pl. gyomorrontás az mindennek keresztbe tud tenni, itt az erőforrás az az egészség).
Nem kell megfelelési kényszert érezned azért, mert itt vagy ezen a tanfolyamon, és megismered ezeket az infókat. Fogd fel támogatásként, és ne kényszerként!
Miért érzünk olyan gyakran megfelelési kényszert?
A személyiségünk és a gondolkodásmódbeli sémáink határozzák meg azt, hogy mennyire vagyunk hajlamosak a megfelelési kényszerre.
Akinél ez ritkán kerül elő, annál az az érdekes, hogy a ritkaság ellenére is szinte önmagán elkövetett erőszakként éli meg a szituációt, akinél pedig ez rendszeres, az meg az miatt éli meg lelki-szellemi erőszakként.
A megfelelési kényszer, eredjen bárhonnan, bármiből, bárki által sugallva, és bármennyi ideig és intenzitással, alapvetően egyetlen félelemből ered, mégpedig abból, hogy:
– Rettegünk attól, hogy az emberek kisebb-nagyobb csoportja elutasít bennünket a viselkedésünk miatt.
Ezt akkor is érezzük, ha az emberek kisebb-nagyobb csoportjai nem is tudnak a létezésünkről. A félelem bennünk létezik és nem racionális.
Általában természetesen konkrét embercsoportok általi kitaszítottságtól félünk, de nagyon ritka az, hogy ezt meg is fogalmazzuk magunknak a tudatos szinten. Csak érezzük valahol a zsigereinkben a veszélyt, és tenni akarunk ellene úgy, hogy olyasmit cselekszünk, amit egyébként nem is akarnánk.
Ennek az elutasítottságtól való félelemnek a legcsodálatosabb megnyilvánulási formája a Facebookozó ember.
Valld be őszintén, hogy látva ismerőseid boldogságtól sugárzó képeit, ínycsiklandó étkeikről készült fotóit, lenyűgöző életeseményeik megörökítését, te már érezted úgy magad, mint akit kitaszítottak a Paradicsomból.
– Hogy a fenébe lehet az – gondoljuk ezen élő emlékművek (értsd: Facebook posztok) láttán –, hogy mindenki élete olyan elképesztően fantasztikus, és csak nekem vannak gondjaim? Hogy én mekkora lúzer vagyok! Na, már csak azért is, hogy ki ne lógjak a sorból, holnap lefotózom a rakottkrumplit! Így én is a bandába tartozom majd!
De nemcsak magánembereknél jelenik meg a Facebook eme emberiségpusztító hatása: a vállalkozások is ész nélkül költik a pénzt (időt és egyéb erőforrásokat is), hogy úgy tüntessék fel cégüket/boltukat a Facebookon, mintha ők lennének a világon a legsikeresebbek, és a szakszervezetek is hajlamosak ide koncentrálni az energiáikat, mert másoknál úgy látják, hogy érdemes.
Ugyanis „Az a cég, amelyik nincs a Facebookon, arról úristen, biztosan mindenki azt gondolja, hogy már réges-rég tönkrement! Mi nem akarunk a tönkrement cégek közé sorolódni, mi a zseniálisan sikeres cégek közé akarunk tartozni! Annak a képnek akarunk megfelelni – kényszeresen – ami feltételezhetően a sikeres cégekről él az emberek fejében.”
Helyettesítsd be a cég helyett a szakszervezet szót és azonnal érteni fogod, miről beszélünk.
A Facebook egy elképesztő evolúciós instabilitást erősítő tényező a világban, de még mielőtt armageddont kiáltanánk ki nagy hevületünkben, tegyük hozzá máris, hogy amikor ennek a jelenségnek végre leáldozik, az emberiség megerősödve, okosabban, és evolúciós szempontból stabilabban fog kiszállni ebből a buliból.
Vannak, akik ebben az evolúciós instabilitásban tevékenyen és szorgalmasan részt vesznek, illetve részt akarnak venni – többnyire a megfelelési kényszerük diktálta játékszabályok révén, és mert valószínűleg beléjük van kódolva az önpusztítás –, és vannak, akik ezt a lehető legtávolabbról próbálják szemlélni, és várják a végét. Érdemes lehet azon igyekezni, hogy az utóbbiak közé tartozzunk.
Kimondhatjuk azt, hogy ami időpocsékolás az mindenképp instabil evolúciósan?
Nem. Feltalálókra és kutatókra jellemző az az életvitelszerű, mániákus ismétlési metódus, mely szerint ezerszer és tízezerszer is kipróbálnak különböző dolgokat és modelleznek elképzelt vágyakat, mire egyszer végre meg is valósítják.
Einstennek tulajdonítjuk azt a mondást, miszerint „Az őrültség legbiztosabb jele mindig ugyanazt csinálni és más eredményt várni.”, de közben meg ezek a viselkedési jelenségek a nagy áttörések körül mindig ott vannak. Edisonnak köszönhetjük azt a gondolatot, hogy: „Nem vallottam kudarcot, csak találtam ezer féle módot, amivel nem lehet villanyfényt csinálni.” – ez a kísérletezgető, felfedező tevékenységek velejárója.
Hogy mennyire időpocsékolás valami, és mennyire egy találmány előszobája, azt mindig csak utólag lehet eldönteni. Ha olyasmit akarunk feltalálni a semmiből, amit más már feltalált és hozzáférhetővé tett – legalábbis információ formájában –, az időpocsékolás lehet.
Óriási időnyereség mások idejének eredményét a magunkévá tenni és a saját munkánkat onnan folytatni.
Az is ismert jelenség, hogy sokan, mivel úgy érzik valamiről, hogy időpocsékolás azzal foglalkozni, túlságosan korán, de a siker előtt már csak egyetlen pillanattal abbahagyják, és nem folytatják. Mások, akik akár csak egy lélegzetvétellel is, de tovább kitartottak – előbbi csoport szerint az idejüket pocsékolva – mégiscsak átütő sikert érnek el.
Mégis meg kell tanulnunk időben abbahagyni dolgokat, mint ahogy kitartani is, de az időzítés terén sem árt mesteri szintre fejlődnünk. Edison milliószor is próbálkozhatott volna a villanykörte feltalálásával a Római Birodalom bukásának idején, egészen biztosan nem találta volna meg a megoldást…
Gyakorlati feladat!
Bár úgy tűnik, hogy sok az elmélet, és kevés a gyakorlat, minden információval és feladattal a szemléletváltásodnak ágyazunk meg. Kérlek, hogy mindenképp csináld a feladatokat!
Mától kezdve, a következő három napban próbálj korábban lefeküdni a szokásosnál – kb. egy órával –, és próbálj később kelni reggel, mint szoktál. (Ha muszáj időben kelned, akkor elég reggel csak öt percet csalni.)
Ha nehezen tudsz korábban elaludni, akkor feküdj csak fél órával korábban, és olvass könyvet – ma. Holnap viszont már háromnegyed órával korábban térj feküdni!
A feladatnak nem az a célja, hogy innentől kezdve egész életedben korábban feküdj és később kelj, hanem az a közvetlen célja, hogy MÁSKÉPP csináld, mint szoktad. (Ne feküdj később és ne kelj korábban, mint szoktad, vagy kellene. Természetesen, ha reggel megébrednél mégiscsak előbb, akkor nem kell erőltetned a továbbfekvést!)
Fogunk még ilyesmivel „szórakozni”, most csak 3 napig próbáld ki ezt, ami a feladat!
